Csak álltam egy helyben és nem tudtam, hogy most bekopogjak vagy sem. Féltem, hogy mi lesz. Vajon, hogy fogja fogadni azt a tényt, hogy eddig hazudtam neki és titkolóztam. Végül is egyszer meg kell tudnia, nem igaz?
Mély lélegzetet vettem, táskámat megigazítottam a vállamon és kopogtattam hármat a sötétbarna fa ajtón. Mocorgás hallatszott mögüle majd kinyitódott. Egy álomittas Codyval találtam magam szemben. Furcsán nézett rám majd az órára pillantott ami az ajtó fölé volt helyezve és újra rám nézett. Gondolom azt a kérdést tette fel magának, hogy mit is keresek én itt fél tizenkettőkor.
-Am… szia. Sajnálom, hogy felébresztettelek. – istenem Ana, de hülye vagy.
-Nem lényeg. – vonta meg a vállát –Hova készülsz ilyenkor?
-Hozzád jöttem, nem tudtam hova is mehetnék. – láttam rajta, hogy nem érti miről is beszélek így mielőtt megszólalhatott volna gyorsan folytattam. –Kilakoltattak és nem tudtam hová menjek, mivel rajtad kívül nincs senkim, hotelra nincs pénzem. Az utcán is maradhattam volna de bátorkodtam feljönni hozzád… - hadartam, nagyon is hadartam -…bocsánat a maiért csak hát…- nem tudtam befejezni a mondatot hirtelen mozdulata miatt. Ne értsétek félre nem ütött meg . A sport táskámért nyúlt majd miután azt letette az előszobába, megfogta a kezemet és bőröndöstül behúzott az ajtón.
-Semmi baj nincs Ana. Én sajnálom a délelőtti vitánkat csak kiborultam ettől a témától. – ölelt magához és a hajamba puszilt.
-Ezzel kapcsolatban, ha már itt tartunk beszélnünk kell. – toltam el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
-Mármint a szüleimről? –vonta össze a szemöldökét.
-Nem. – Ráztam meg a fejem. – Az én szüleimről akarok neked beszélni.
-Akik Ausztráliában élnek?
-Is. – bólintottam.
-Ezt nem értem. – rázta meg a fejét –Hogy érted azt, hogy is. Mi ez az egész?
-Gyere üljünk le mert ez egy hosszú beszélgetés lesz. – sóhajtattam fel és a kezét megragadva húztam be a kisebb nappaliba. A falak világosszürke színben voltak öltöztetve amin színes képek lógtak esetleg festmények amikből párat én magam készítettem még az egyetemen. Leültem a két személyes kanapéra és magam mellé húztam Codyt is.
-Szóval akkor elmondod mi ez az egész? – fordult felém és kíváncsian fürkészett a szemeivel.
-A szüleim akik Ausztráliában élnek nem az igazi szüleim. – közbe akart szólni, de feltartottam a kezemet, hogy folytatom. –Ők a nevelő szüleim. Az igazi szüleimet nem ismerem. Anyám még kiskoromban meghalt és az apámra maradtam. Ő anyagi helyzete miatt nem tudott eltartani, így intézetbe adott, legalábbis nekem ezt mondták. Sokáig voltam ott, de szerencsére egy kedves pár örökbe fogadott és ők váltak a családommá. Boldog voltam, egészen addig amíg fel nem nőttem és el nem mondták nekem az igazat. Nehéz volt meg barátkozni azzal a ténnyel, hogy nem ők az igazi szüleim. De idővel elfogadtam. Boldog voltam, mert tudtam, hogy sajátjukként gondolnak rám és úgy is neveltek fel. Mindent megadtak nekem amit csak tudtak. Leérettségiztem és eljöttem New Yorkba. Mindig is ezt akartam. Itt akartam élni és elvégezni az egyetemet. De ez máshogy alakult, anyagi gondok miatt. De ezt már te is tudod, hiszen ezt veled beszéltem meg. – Néztem újra vissza rá mert eddig csak magam elé bámultam. Lesokkolva nézett rám, én pedig folytattam.
-Mindig összevesztünk a szülő témán. És mindig a fejemhez vágtad, hogy fogalmam sincs ez milyen érzés, pedig pontosan tudtam, hogy mit érzel ilyenkor. – már sírás határán voltam, de folytattam.
-Gyáva voltam el mondani neked. Csak el akartam felejteni mert szégyelltem a múltamat. Sajnálom, hogy hazudtam neked több évig is, de nem tudtam hogyan közöljem veled. – néztem rá könnyes szemekkel – Kérlek ne haragudj rám. Nagyon sajnálom, bocsáss meg. –már sírtam, a könnyek egymást követték végig az arcomon.
Nem mondott semmit csak megragadta a két karomat és magához húzva átölelt.
-Semmi baj. Nem haragszom rád. És bocsáss meg nekem azért, hogy mindig azt vágtam a fejedhez, hogy nem tudod mit érzek. Most már tudom, hogy ugyan azt érzed mint én. Sajnálom Ana. – simított végig a hátamon és még szorosabban húzott magához.
-Nyugodj meg. Nincsen semmi baj. – suttogta a fülembe és megpuszilta az arcomat.
Elhúzódott majd a szemembe nézve letörölte a könnyeimet. Csak néztem a csodaszép szürke szemeit ahogyan ő is az enyémet. Kezét vissza vezette az arcomra és lepillantott az ajkaimra majd vissza a szememre. Közelebb hajolt ahogyan én is. Megint az ajkaimra pillantott. Nem szóltunk egymáshoz csak azt próbáltuk kitalálni, hogy mire is gondol a másik. Kérdőn nézett rám és nem bírtam tovább. Közelebb hajoltam hozzá és szájára tapasztottam az enyéimet. Rögtön reagált rá és vissza csókolt. Kezemet felvezettem a karján és beletúrtam a hajába amit meg is húztam, egy halk nyögéssel fejezte ki tetszését. Nyelvét végig húzta alsó ajkamon, bejutást kérlelve amit meg is adtam neki. Kezét levezette csípőmre majd tovább a fenekemre amibe gyengédség nélkül markolt bele. Szájába nyögtem mire az ölébe húzott szemből. Magam alatt éreztem, hogy nem kicsit van már felizgulva a kis csókcsatánk miatt. Már többször is előfordult velünk, hogy csókolóztunk egy- egy buliban amikor kicsit többet ittunk a kelleténél. Akármi is történt köztünk sosem beszéltünk róla. Úgy voltunk vele, hogy csak barátok vagyunk akik az alkohol hatására egymást találták meg, nem pedig egy vad idegent akit utána le kell valahogy koptatni magunkról, mert többet képzelt a dologba.
Gondolkodásomból a nyakamat csókolgató személy hozott vissza, miközben felállt miközben én az ölében voltam. Lábaimat a csípője köré kulcsoltam, fejemet hátravetettem mikor újra elkezdte csókolgatni, harapdálni a nyakamat. Eközben Ő folyamatos mozgásban volt a hálószobája felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése